Hírességek

A   v á r o s h o z   k ö t ő d ő   h í r e s   e m b e r e k

Szentgyörgyi Dezső (1915 - 1971)
A legendás katonai és polgári repülőtiszt Szántai Dezsőként látta meg a napvilágot 1915-ben. Gyermekéveit Enyingen töltötte. Az élénk, életerős és vagány kamasz Lindbergh amerikai pilóta óceánátrepülésén felbuzdulva kezdett érdeklődni a repülés iránt.
1933-ban került be a székesfehérvári Magyar Királyi Repülő- Motorszerelő Szakiskolába. Az alkalmas végzősök közül néhányuknak sikerült vadászpilóta-képző iskolába beiratkozni. 1938-ban végezte el a kiképzést, így I. oszt. segéddé vált. A börgöndi vadászpilótáknál szolgált, de a II. világháborús készülődés miatt átkerült Miskolcra. Magyarország Szovjetunió elleni hadba lépését követően innen vonult a keleti frontra. Első komoly harci sikere - ellenséges repülő lelövése - 1943 nyarán következett be, de ezután a háború végéig ezt még 30 követte. 1945 tavaszán Szentgyörgyi Dezső zászlós és társai amerikai fogságba kerültek, ahonnan 1945 őszén engedték el őket.
1950-ben összeesküvési és kémkedési váddal az ÁVH letartóztatta. Felrótták neki fasiszta múltját - tehát, hogy a Magyar Királyi Hadseregben szolgált - és harctéri tetteit. Öt év büntetést kapott, melyet a Gyűjtőfogházban és a Pestvidéki Fogházban kezdett letölteni. Az ügy fellebbezés folytán a Legfelsőbb Katonai Törvényszék elé került, ahol büntetését tizenöt évre emelték, amelyet Vácott töltött. 1956 augusztusában szabadult a börtönből. A következő évben legfelsőbb ügyészségi óvás után új tárgyalás következett, ahol rehabilitálták.
1957-ben állították forgalomba az IL-18-as gázturbinás személyszállító repülőgépet, melyre hamarosan átképezte magát. Több, mint öt millió kilométert repült baleset nélkül. Nyugdíjba készült - a legenda szerint utolsó repülése lett volna - mikor 1971 augusztus 28-án leszállás közben a tengerbe zuhant. A sekély vízben a repülőgép sziklának ütközött, pilótafülkéje letört. A rokonszenves, vagány, de mindenkor kötelességtudó pilóta meghalt, de a legenda tovább él.
Vidám anekdoták százai, legendák tucatjai keringnek róla. Angol és szovjet pilóták meséltek lovagiasságáról: légi csata közben - amikor ellenfele gépe megsérült, vagy annak lőszere elfogyott - a biztos győzelmet elszalasztva "elköszönt" ellenfelétől. A polgári repülésben számtalan katasztrófát oldott meg roppant tehetségével, néha a fizika törvényeit meghazudtolva.

Vas Gereben (1823 - 1868)
Az ügyvéd, író és lapszerkesztő, született Radankovics József bár nem Enying szülötte - gyermekkorának színhelye a XIX. századi Enyingi Uradalomhoz tartozó Fürged - regényeinek, elbeszéléseinek gyakori témája a Mezőföld, az Uradalom és az itt élő emberek.
Az iskolában eszével, ügyességével, fékezhetetlenségével hamar kitűnt társai közül, túlságosan is. Csínytevéseit, gaztetteit igen csak rosszallták a pusztai népek. A szülők a tarthatatlan helyzet feloldása érdekében a vásott fiút egy veszprémi rokonuknál helyezték el. Itt végezte el 1838-ban a hatodik osztályt. Ezt követően apja beíratta a pécsi papneveldébe. A fiú nem tanult jól, sőt vadsága, hanyagsága, illetlen magatartása miatt sokszor intették, fenyítették. 1840. februárjában a tanári testület kicsapta az iskolából.
Apja tanácsára gazdasági pályára ment, Pápán lett gazdasági írnok. Pápán ismerkedett meg egy írnoktársával, Radákovits Bódoggal. Az ő irataival iratkozott be Győrött joghallgatónak. Vaskos, merész tréfáiért hamar megkedvelték társai, a helyi "aranyifjúság" vezéralakja lett. Itt kapta a Vas Gereben "csúfnevet", amely azután írói álneve is lett. 1847-ben sikeres ügyvédi vizsgát tett. Ekkorra már számos irodalmi értékű írása jelent meg, melyből kitűnt lelkes magyarsága, az irodalom, a színészet és a politika szeretete, ember és valóságismerete.
A pozsonyi országgyűlésre mint felesküdött fiatal jegyző érkezett, ám ott mint nagyreményű írót ünnepelték. Vahot Imre meghívta a nevezetes Pesti Divatlaphoz. A korai siker önhitté, elbizakodottá tette és ez végső soron ártott írói fejlődésének is. Írt a Jelenkor című folyóiratba, de a nagyobb jövedelem reményében átmenetileg az ügyvédkedést részesítette előnyben. Szombathelyen, majd Győrött folytatott praxist, majd visszatért az íráshoz.
Az 1848-as márciusi események hatására népgyűléseket szervezett. A 48-as kormány az országosan ismert Vas Gerebent - Arany Jánossal együtt - a Népbarát című lap szerkesztésével bízta meg. Emiatt - s mert a kormánynak titkos politikai megbízásokat teljesített - Világos után bujdokolnia kellett. Sorsában osztozott Deák Ferenc is, akivel egy ideig együtt rótták a Dunántúl útjait. A legtöbb időt Enyingen töltötte jobbágycsaládoknál.
Egyre-másra szerkesztette különböző népies folyóiratait (Parlagi Képek, Falukönyve, Falusi Esték), a képes naptárakat, adomagyűjteményeket, és kezdte közölni regényeit. Sivár anyagi helyzete miatt lázasan dolgozott, de előfizetői a felületesség, a népieskedő komázási modor, a körülményeskedő, szájbarágó stílusa miatt elfordultak tőle. E kudarcok után a Buda-Pesti Visszhang munkatársa lett. Az itt töltött évek alatt jelentette meg a Darázsfészek és a Tormagyökerek című gyűjteményeit.
1855-ben jelent meg regénysorozatának első kötete, A Régi Jó Idők, amelyet követett a többi: Nagy Idők, Nagy Emberek; A Nemzet Napszámosai; Egy Alispán; Tekintetes Urak; Jurátus Élet... E regények mindegyikének megjelentetése szinte hazafias tett volt a Bach-korszak nyomasztó évei alatt. Művei tele vannak az ébredező fiatal öntudat nemességével, az ifjak féktelenségével és az öregek bölcsességével, a modernséggel és ódon magyarsággal.
Alkotásai a nemzet politikai és társadalmi életére jelentősen hatottak. Az elnyomatás évei alatt a reformok mellett küzdött, a nemzet megújulását szorgalmazta, a reményt jelentette.
Műveiért szinte versengtek a kiadók, és mégis baráti segítségre szorult. Hányattatásai, vélt vagy valós kudarcai kikezdték erejét, de Vas Gereben továbbra is írt (A pörös atyafiak, Garasos arisztokrácia), és újságokat szerkesztett (Peleskei Nótárius, Két Garasos Újság, Képes Újság). E két utolsó lap jövedelmező volt, és gondtalan megélhetést biztosított volna, barátai unszolására mégis megindította a Nép Barát című folyóiratot, amely nem lett népszerű, sőt, sok ellenséget szerzett. A balsikert ellensúlyozni kívánta, ennek érdekében indította a rövid életű Bakter című élclapot. Az ezzel párhuzamosan induló Hírmondónál főmunkatárs lett. E politikai lapot kívánta Bécsből tudósítani, mikor egy bécsi patikában 1868. január 26-án meghalt. A wahringi temetőben temették el, és csak jóval később, 1885. január 18-án került végső nyughelyére magyar földön, Budapesten.

Bocsor István (1807 - 1885)
Enyingen született 1807. október 18-án. Édesapja, Bocsor Péter jómódú gazda volt, aki vagyonát nemcsak földműveléssel, hanem herceg Batthyány Fülöp enyingi uradalmában hús- és bormérés bérletével is gyarapította.
Istvánt szülei előbb a közeli Lajoskomáromba vitték német szót tanulni, azután pedig 12 éves korában Pápára küldték a kollégiumba. Itt végezte a gimnázium 6 osztályát, Medgyaszai Dániel, Varjas Gábor, Dömötör Lajos, Szalay Miklós, Ángyán József és Csík Péter segédtanárok vezetése alatt, kitűnő sikerrel.
A gimnázium elvégzése után 1825-től ugyanitt, a felsőbb iskolai tanfolyamra lépett át és hat éven keresztül hallgatta a filozófiai, történelmi, teológiai tudományokat Mándi Márton Istvántól.
Főiskolai tanulmányai idején már megismerkedett a reformkor eszméivel, ezek meghatározóvá váltak további életében. 1832-től jogi tanulmányokat folytatott. Tanárai kedvelték a józan, szerény magaviseletű művelt ifjút. Kiváló szorgalma, szerény magaviselete, jó felfogása, sokoldalú műveltsége mind-mind közrejátszott abban, hogy 1831. nyarán segédtanárrá választották.
1835-ig mint segéd és helyettes tanár dolgozott a Pápai Református Főiskolán, földrajzot, görög nyelvet és zenét oktatott a fiataloknak. Hamarosan az esztétika, a francia nyelv és a neveléstan rendes tanárává is megválasztották.
István, mielőtt a tanárságot elvállalta, tudása elmélyítése és további tapasztalatszerzés céljából külföldi egyetemeken bővítette tudását. Bécsben, majd Berlinben szaktárgyai mellett a porosz közép- és felsőbb iskolák szervezetét is tanulmányozta.
Az ébredő magyar nemzet eszméit magába szívó ifjú legfőbb vágya az volt, hogy a "szabadság hazájába, Párizsba" eljusson. Az akkori kedvezőtlen politikai viszonyok miatt azonban ez a törekvése sikertelen maradt. Kétévi külföldi utazás után, 1838-ban visszatért Pápára, s itt elfoglalta rendes tanári állását. A korábban megjelölt tantárgyak mellett a világtörténelem, a francia nyelv és a neveléstan előadását is őrá bízták.
Amikor Bocsor István a tanári pályára lépett, a tanítás nyelve a főiskolán még a latin volt, ám ő 1837-ben már magyar nyelven tartotta előadásait. Az általa immár magyar nyelven közvetített eszmék megragadták és lelkesítették az ifjú hallgatókat.
Tanórái vonzották azokat a fiatalokat, akik az újabb szellemiség hatása alá kerültek, de odavonzották Pápa város hazafiasabb közönségét is, olyannyira, hogy az újkori történelmi előadások alatt a hallgatóság befogadására nem volt elég a kollégium nagyterme, hanem a hallgatók nagy része kinn a folyosón, sőt a nyitott ablakok előtt állott, s áhítattal szívta magába "az élet mesterének" mondott tudománynak, nemzeti létünk és jövőnk iránt bizalmat keltő igéit. Ezek az igék áthatották mind a tanulóifjúság, mind a hallgató városi polgárok szívét - lelkét. Ezen igék hatásának is tulajdonítható az a lelkesedés, mellyel a pápai főiskola ifjúsága az 1848-as eszméket, s azokkal együtt a haza, s nemzet ügyét felkarolta.
Mint tanár tevékenyen részt vett a pápai főiskola vezetésében is. Mindjárt tanársága első évében megválasztották gimnáziumi igazgatónak. Igyekezett szervezeti újításokkal eredményesebbé tenni a kollégium munkáját. Így elválasztotta az elemi iskolát a gimnáziumtól, s az előzőből a latin nyelvet kiiktatta és kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását. A gimnáziumot hat osztályra osztotta, s ezekben az osztályokban a latin nyelv mellett a reáltudományoknak nagyobb hangsúlyt adott. Az egyes osztályokban osztálykönyveket, naplókat vezettetett, melyekbe a mulasztások, büntetések, az előadott tárgy, a felelő tanulók osztályzatai, a tanárok bejegyzései óránként bejegyeztettek.
Az általa megalkotott rendszer szerint működött a Pápai Református Gimnázium egészen 1850-ig. A bölcsészeti osztályokban való történelem tanításán kívül Bocsor István kiváló tevékenységet fejtett ki a Pápai Jogakadémián is. 1860-ban a magyar jogtörténetnek, a magyar közjognak és az egyetemes európai államjognak tanítását Ő vállalta magára.
A tanítványai számára szükséges tankönyvek megírásával is foglalkozott. Voltak olyan tankönyvei, amelyeket nyomtatásban adott ki. Így jelent meg a latin nyelvtan könyve három füzetben, a francia nyelvtan könyve két kötetben, számvetési kézikönyve magán- és nagyobb iskolák használatára, valamint kétkötetes földrajzkönyve.
Legfontosabb, s irodalmi tekintetben legértékesebb műve "Magyarország történelme, különös tekintettel a jogfejlésre". Ebben a munkájában tárgyalja a szerző Magyarország történelmét bölcsészeti alapon egészen saját koráig, feltüntetve a nemzeti élet koronkénti fejlődésének és hanyatlásának belső okait. Ebben a művében a történelmi tárgyilagosság mellett mindenütt kitűnik lángoló hazaszeretete, a nemzeti önállóságért, s a protestantizmus eszméiért érzett határtalan lelkesedése.
Jónéhány műve ugyan nem jelent meg nyomtatásban, ám a tanítás során több ezer tanuló használhatta. Ilyen munkái: "Magyar nyelvtan", "Énektan", "Nevelés és oktatástan", "A világtörténelem fogalomszerű fejlődése". Nemcsak mint tanár, de mint az oktatásügy szervezésével foglalkozó szakértő is jelentős érdemeket szerzett a magyar protestáns és hazai oktatásügy terén. Szakképzettsége és gyakorlottsága alapján választotta meg a Dunántúli Református Egyházkerület az 50-es 60-as években Török Pál és Tisza Kálmán elnöklete alatt működött egyetemes protestáns tanügyi bizottságba, ahol tevékenyen részt vett a népiskolai tervek, s rendszabályok szerkesztésében, melyek később az országos népoktatási törvénynek anyagául szolgáltak.
A Dunántúli Református Egyházkerület által megválasztatott az énekügyi bizottság elnökének.
Bocsor István életében is nevezetes évek a szabadságharc dicsőséges évei, hónapjai.
Az 1848. március 15-i pesti forradalom élén a "két legnagyobb pápai diák", Petőfi és Jókai állt. 1848. március 17-én a főiskolai tanács elhatározta, hogy ifjúsági őrsereget állít fel a rend megőrzése céljából az iskolában. Az ifjúság szervezkedni kezdett, hogy seregbe tömörüljön, de nem a rend fenntartása érdekében, hanem hogy fegyvert fogjon az ország védelmére. A március 15-i eseményekre is mindjárt fáklyás menettel válaszoltak a pápai diákok, s a főiskolai nyomdában sokszorosították a Nemzeti dal szövegét és a Tizenként pontot.
1848. július 2-ra lett összehívva Pesten az első népképviseleti országgyűlés. A kerületek legkiválóbb fiaikat igyekeztek beküldeni a maguk képviseletében. Enying város erre legérdemesebbnek találta Bocsor Istvánt, Enying szülöttét.
1848.augusztus 28-29-én a Pesten tartott egyházkerületi képviseleti gyűlésen a pápai főiskoláról Tarczi Lajos és Bocsor István volt jelen.
Közben a diákcsapat már valahol a déli végeken harcolt az ország függetlenségéért és szabadságáért. Még májusban elindultak Pápáról, miután a vállalkozásukat támogató Bocsor Istvántól az indulás napjának hajnalán búcsút vettek. Zeneszóval vonultak tanáruk ablaka alá, aki meghallva az ifjúság szónokát, a résztvevők emlékezete szerint a következőket mondta: "Önök a hazáért harcolni indulnak, s ha Önök nem azt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törve katedrám, mint tanár működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám".
1850 után, a tudományokban és művészetekben keresve vigaszt, Bocsor megalapította a városi zeneegyletet Pápán.
1860 után, a közélet újbóli ébredésével tevékenyen rész vett a város ügyeinek vezetésében, mint városi képviselő és többféle bizottság elnöke.
1871-ben készítette el a város új szervezetét. Mint a jogügyi bizottság elnöke ügyelt a törvények végrehajtására és mindig védelmezte a város jogait.
1873-ban Pápa városa őt bízta meg egy városi jótékony nőegylet megalapításával. Ezen a téren, előkelő modorú, kiváló műveltségű, gondos házastárs Kozma Alojzia, akit 1842-ben vett feleségül, áldozatkészség tekintetében mindig méltó társa volt. 38 év házasság után, felesége elvesztése oly mély fájdalmat okozott, melyet az elismerés, a folytonos munka csak némileg enyhített, de meg nem gyógyított.
A magára maradt idős, öreg tanárnak hátralevő éveiből az 1882. esztendő emelkedik ki, 50 éves tanárságának jubileumi éve. Az egyházkerület minden lehetőt elkövetett az ünnepély fényessé tételére, így akarta kifejezni mély tiszteletét, szeretetét hírneves tanára iránt. Este színházi díszelőadást rendeztek. A színház után fáklyás zenével vonultak a kaszinó elé, ahol egy ügyvéd köszöntötte őt. Másnap a református templomban volt az ünnepély folytatása, ahol az egyházkerület küldötteinek élén Pap Gábor püspök, a hálás tanítvány mondta az üdvözlőbeszédet. Tanítványai közül sokan büszkén vallották magukat Bocsor István tanítványának.
Mindegyre rosszabbodott a gyengélkedő tanár állapota, mígnem végül 1885. június 3-án meghalt. Az 1885-ös esztendőben a Pápai Református Főiskola együtt siratta a jogakadémiát és Bocsor István professzort.
Élete, munkássága, hivatásszeretete, méltó példa volt korában s a jelenben egyaránt.

Belák Sándor (1886-1947)
Enyingen született orvos, patofiziológus, farmakológus, balneológus.

Enyingi Török Bálint (1502 /1503? - 1550)
Az ifjú Bálint 17 éves volt, amikor vitéz édesapja, Török Imre meghalt. A királyi udvar nagyon jelentős tartozást halmozott fel a Török családdal szemben. A tartozás fejében a kiskorú Bálint zálogban tartotta Nándorfehérvárt, és viselhette a báni tisztet. 1521-ben I. Szulejmán hatalmas sereggel megtámadta a várat. Az udvari tanács a veszély elhárítása érdekében Török Bálint fölé tiszttartót kívánt kinevezni, ezt azonban az ifjú gyámjai - Szapolyai János erdélyi vajda közreműködésével - elhárították. Az ostrom idején sem Török Bálint, sem gyámjai nem tartózkodtak a várban. A felmentő sereg is késlekedett, így a déli erősség a törökök kezére került. Gondatlansága miatt Török Bálintot megfosztották birtokaitól.
1522-23-ban Szapolyai János mellett hadakozott: részt vett a törökök elleni havasalföldi hadjáratban. A fenyegető, közeli veszély, valamint a belső pártviszonyokban bekövetkezett változások miatt II. Lajos király Tomori Pál kalocsai érseket nevezte ki a déli végek főkapitányává. A védelem újjászervezésénél számított Szapolyai familiárisaira, így Török Bálintra is. Hogy lekötelezze, hívévé tegye, segített visszaszerezni lefoglalt birtokait.
Bálint 1524 októberében feleségül vette egy dúsgazdag, Budán élő bajor kereskedő lányát, Pemfflinger Katalint, akinek rokonával, Pemfflinger Márkkal együtt harcolt Havasalföldön.
Habsburg Mária, a királynő ebben az időben szervezte meg famíliáját, főként Szapolyai János híveiből, így felfogadta szolgálataiba a korábbi hadjáratban kitűnt Török Bálintot is. Tomori Pál és a Pemfflingerek közbenjárására a királyi kúria felülvizsgálta Török Bálint ügyét, majd úgy határozott, hogy Báthory Istvánnak vissza kell szolgáltatnia elkobzott birtokait.
Bálint Tomori érsek parancsnoksága alatt a délvidéken szolgált. Visszaszolgáltatott birtokait a környékbeli földesuraktól erőszakkal elvett jószágokkal gyarapította, sőt, a nagybátyjainak elzálogosított Szabadkát fegyverrel foglalta vissza.
Török Bálint az 1520-as évek közepén Mária királynő oldalán kapcsolódott be az országos belpolitikai küzdelembe. A királynő a központi hatalom megerősítése (mely előfeltétele volt a török elleni eredményes küzdelemnek) érdekében megszervezte az úgynevezett "Kalandos szövetséget", és ennek Bálint lett a hatodik tagja. Politikai karrierje innen számítható.
1526 nyarán I. Szulejmán szultán roppant haddal fenyegette Magyarországot. Péterváradnál sikertelenül próbálták feltartóztatni a török hódítókat, így azután a királyi had Mohácsnál ütött tábort. Török Bálint kiemelkedő fontosságú szerephez jutott, a II. Lajos védelmére kirendelt testőrség három parancsnokának egyike lett. Mint tudjuk, a csata elveszett, és a király életét sem sikerült megóvni.
A csatavesztés után a főurak 1526 novemberében a koronázó városban, Székesfehérváron tartottak országgyűlést. Az ekkor még gyenge befolyással rendelkező (Habsburg) Mária királynő akaratával szemben Szapolyai János erdélyi vajdát választották királlyá, akihez visszatértek a korábban az uralkodónőhöz csatlakozott famíliárisai, és így Török Bálint is.
Pozsonyban a Mária-hű főurak ellen-királyt választottak. Ez a király Mária öccse, Habsburg Ferdinánd lett. II. Lajos özvegye igyekezett a főurakat I. Ferdinánd pártjára vonni, és mindez érdekében jutalmul a Szapolyai-pártján maradt főurak birtokait ajánlotta fel. Az ingadozó Bálint nyíltan akkor állt Ferdinánd pártjára, amikor az 1527-ben sereggel indult Magyarország birtokbavételére.
1527. októberében a budai országgyűlés nemeseinek többsége Habsburg Ferdinándot választotta királlyá. Az új uralkodó a Szapolyai-hívek birtokait ajánlotta fel jutalmul, ami forrása lett a polgárháborús helyzetnek. Török Bálintnak e küzdelmekben főszerep jutott. Előbb legyőzte Szapolyai egyik fővezérének, Bodó Ferencnek seregét, majd elfoglalta Werbőczy István várát, a színai csatában felmentette Kassát, ezt követően meghódoltatta Szapolyai felvidéki központját, a szepesi várat és Trencsént, a kincstárral együtt. János király Lengyelországba menekült. Török Bálint kihasználta győzelmeit: megsarcolta a meghódított területeket.
Ferdinánd király külföldi tartózkodása következtében a helytartó az a Báthory István lett, akivel korábban is volt komoly nézeteltérése. Báthory visszarendelte Török Bálintot -mint temesi ispánt- a török ellen Temesvárra.
Szapolyai 1528 őszén megerősödve jött vissza Lengyelországból, miután szövetséget kötött I. Szulejmán török szultánnal. 1529-ben újra támadott a török: ezt kihasználva - segítségükkel - Szapolyai János elfoglalta Budát. A két király váltakozó sikerű hadakozásában először 1530 őszén jött létre fegyverszünet. Először ekkor rögzítették írásban az ország kettészakítását, és ismerték el az uralkodók a másik fél hatalmát az általuk birtokolt területek felett. A jóhiszemű főurak az anarchia megszüntetését, az ország talpra állítását óhajtották, míg mások - s így Török Bálint is - e törekvések nevében saját érdekeiket akarták érvényesíteni. E rendi törekvések a királyok hatalmának csorbítását jelentették, ezért híveiknek az e cél érdekében megtartandó országgyűlésen való részvételt megtiltották. Török Bálintban ekkor fogalmazódott meg az átállás gondolata.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy az egyes főurak a birtokaik szerinti fennhatóságú uralkodóhoz kívántak átállni. A főurak az esetleges átállás biztosítására, egymás védelmére és segítésére kötötték, a "berzencei egyezséget", amellyel Török Bálint kivonta magát Ferdinánd király joghatósága alól. Török Bálint számára Szapolyai János király már 1532-ben elkészíttette a kegyelemlevelet. Az erőviszonyok nem dőltek el, a főúr látszólag maradt Ferdinánd pártján, de háttérben megtörténtek az átállás előkészületei.
Az uralkodó rendek által 1530-32 között megtartott "királytalan" országgyűléseken nem sikerült az ország egységének visszaállítása. A török veszély is csak átmenetileg múlt el, így Ferdinánd szükségét látta a Szapolyai Jánossal korábban folytatott béketárgyalásokat felújítani. Az egyik tárgyaló követ Török Bálint volt. A béketárgyalásokon derült ki, hogy a Habsburg-uralkodó a törökökkel is tárgyalt a fegyverszünetről. Ferdinánd feltételei között szerepelt az ország további megosztottsága is. A tárgyaló főurak tisztában voltak azzal, hogy ez a feltétel az anarchia állandósulását és a török elleni védekezés ellehetetlenülését jelentette. Ellenkezésüket a király jelentős adományokkal szerelte le: Török Bálint ekkor kapta Hrussó várát, ígéretet Dobrony várára, és elnyerte a várnai perjelség kormányzói tisztét. Mindezek az adományok egy időre felfüggesztették a Szapolyai-párthoz történő közeledését. Bár Török Bálint sorozatosan szembeszegült uralkodójával (visszatartott hadiadót, megsarcolta az egyházi birtokokat, megszegte a fegyverszünetet, stb), a király - éppen hatalma, befolyása, meg persze katonai képességei miatt - igyekezett szolgálatában tartani. Ezekben az években a katonai fizetési lista élén található a híres török-verő. Vitézségéért 1533-ban még megkapta a gazdag Pápa városát, de amikor a következő év őszén Török Bálint elfoglalta a Zrínyiek érdekeltségébe tartozó Csurgót, a király - megelégelve a nagyúr önkényes birtokfoglalásait- nyíltan a Zrínyiek mellé állt. Bár a király és alattvalója 1535 nyarán hosszan tárgyalt a köztük lévő feszültség elsimítása érdekében, viszonyuk véglegesen megromlott.
Bálint elkezdte átállásáról a tárgyalásokat Szapolyai legjelentősebb dunántúli birtokosával, Werbőczy Istvánnal. 1536 nyarán még egyezkedett Ferdinánddal, de miután kereskedők kirablásával megsértette a fegyverszünetet, és az uralkodó az áruk visszaszolgáltatására kötelezte, végleg Szapolyai pártjára állt.
Török Bálint átállásáért magas árat szabott: Szapolyai János olyan kegyelemlevelet bocsátott ki számára, melyben az ellene elkövetett korábbi összes cselekedetéért megbocsátott, a hódításait megtarthatta, új adományul elnyerte az ország egyik legnagyobb uradalmát, Hunyadot, a hozzátartozó rangokkal, címekkel, és elzálogosította az ország legnagyobb és leggazdagabb városát, Debrecent. Jutalmul kapta a pécsi püspökség javait, továbbá ezer lovas tartására való fizetést. S mivel volt királya, I. Ferdinánd el akarta fogatni, Bálint úr valóságos hadjáratokat vezetett annak hívei ellen. Miután nagy zavart keltett Ferdinánd táborában, a váradi békét megelőző tárgyalásokon komoly előnyt szerzett Szapolyai Jánosnak. További átrendeződést jelentett, hogy a Habsburg-pártiak jelentős nagyságú, mintegy 25.000 fős serege megsemmisítő vereséget szenvedett Szlavóniában a törököktől, Bálint úr hathatós segítségével: ő látta el élelemmel a török hadat. E vereséget azután Szapolyai befolyási területének növelésére használta fel. Úgy gondolhatta, hogy ezáltal létrejöhet az ország újraegyesítése, amelyben ő Török Bálint kiemelkedő fontosságú szerepet játszhat. Bálint igyekezete ellenére a két király a váradi békében ismét elismerte egymás jogait, s azt, hogy János halála után a királyság Ferdinándra száll. A két párt közötti hadakozás -a békekötés ellenére- tovább folyt. A Ferdinánd-párti Bakics Péter 1538-ban felégette Enyinget.
Válaszul Török Bálint lerohanta Győrt és fosztogatott Somogyban. Sőt, Ferdinánd felségterületén, Somogy, Zala, Veszprém és Vas vármegyékben magának szedette az adót. Részben emiatt a veszprémi püspök több ízben merényletet kíséreltetett meg Török Bálint ellen. A két király viaskodásában rövidesen gyökeres változás állt be: Izabella királyné fiúgyermeket szült, s beteg Szapolyai János -aki azután 1540-ben meg is halt- végrendeletében a váradi békeszerződéstől eltérően fia megkoronázását kötötte ki. Az özvegy királyné és a csecsemő királyfi gyámjául azt a Fráter Györgyöt jelölte ki, aki mindig is féltékeny volt Török Bálint befolyására, gazdagságára, és később tisztázatlan szerepet játszott annak elfogásában és elhurcolásában.
Szapolyai János halála után Török Bálint hatalmának további növekedését remélte: az ifjú királyfi felnövekedéséig a kormányzói tisztet igyekezett megszerezni. A gyám, Fráter György azonban megpróbálta a nagyhatalmú főurat háttérbe szorítani. Végül megegyezés született: a kormányzóságot többen látták el, ezek egyike lett Bálint úr, aki ekkor érkezett hatalmának csúcspontjára. A gyermek király megkoronázását követően sok főúr állt át Ferdinánd pártjára: tőle, illetve bátyjától, V. Károly császártól joggal várhatták el, hogy felveszik a küzdelmet a törökökkel. Ferdinánd mindent elkövetett, hogy Török Bálintot ismételten hívei között tudja. Ennek érdekében igyekezett kihasználni annak Fráter Györggyel szembeni ellenszenvét. Mivel a király nem szavatolhatta, hogy egyházi hódításait megtarthatja, s a kormányzóságnál magasabb tisztet sem tudott ajánlani, maradt a Szapolyai-pártban. A Habsburg-uralkodó ezért azután megindult Buda ellen. A védelem irányítója az egy táborban lévő, egymással ellenséges érzületű hadfi: Török Bálint és Fráter György volt. Az ostromlók nem jártak sikerrel, cserébe bevették a Török-érdekeltségű Visegrádot, Győrt, Székesfehérvárt, Gesztest,
nagy pusztítást okozva a főúr birtokain. A hadjárat hírére a török szultán úgy döntött, pártfogoltjainak védelmére kelve támadást intéz Ferdinánd ellen. 1541 tavaszán kezdetét vette a nagyszabású török hadjárat. Közben Roggendorff császári generális 20.000 katonával újra megindult Buda ellen. Török Bálintnak az ostromzár miatt nem sikerült visszatérnie a várba, de a Dunántúlon több győzelmet aratott a császáriak ellen, és biztosította a török hadak felvonulását. Még a fősereg megérkezése előtt, a Mehmed szendrői béggel egyesült Szapolyai párti sereg fényes győzelmet aratott az ostromlókon. Szulejmán szultán 1541. augusztus 26-án érkezett Buda alá.
A nagy szultán kitüntető figyelmességgel fogadta a szövetséges, Ferdinánd csapatait éppen legyőző nagyurakat, valamint a csecsemő-királyfit. Török Bálint, Werbőczy István, Fráter György egy időben volt hivatalos Szulejmánhoz, ahol azután a baljós előjelek beigazolódtak: az uralkodó bejelentette, hogy Budát a Török Birodalomhoz csatolja. A janicsárok harc nélkül elfoglalták a várat, és az enyingi nagyurat soha többé senki nem látta Magyarországon.
A szultán tanácsa, a díván úgy döntött, hogy az ország kormányzója Fráter György lesz. Ebben a Barát szerepe nem tisztázott, ám feltehetően neki állt érdekében Török Bálintot eltávolítania. További nyugati hódítások érdekében a szultán Magyarország nyílt megszállása mellett döntött, és ennek végrehajtásában legnagyobb akadályt jelentett Török Bálint, akit a Héttorony fogságába záratott Kostantinápolyba. A korabeli iratok szerint kezdetben visszakaphatta volna szabadságát déli birtokaiért cserébe, ám amikor megtagadta ezt, sorsa végképp megpecsételődött. Szövetségesből ellenséggé vált, Buda pedig az oszmán világbirodalom északi bástyája lett.
Bálint felesége, Pemfflinger Katalin a famíliárisi kör segítségével megpróbálta férje szabadulást elérni. A feleség minden további közbenjárása a francia, majd a lengyel királynál is hiábavalónak bizonyult: kiderült, hogy Török Bálint kiszabadítása senkinek sem állt az érdekében. A reménytelenség kikezdte a rettegett főúr egészségét: 1550 őszén meghalt. A családfő nélkül maradt Török család által elrablott, meghódított javak nagyrészt visszakerültek a korábbi tulajdonosokhoz, a várak a végvári harcok fontos terepei lettek. A két Török-fiú, János és Ferenc a török elleni küzdelem hőseivé váltak.

Herczeg Batthyány Fülöp
Magyarországon a XX. közepéig a történelmi arisztokrácia képezte a hagyományos elitet. Vezető szerepét a kezében összpontosuló, hatalmas ingatlanvagyon, az ebből fakadó komoly politikai befolyás, és a mindezeket legitimáló kivételes tekintély, a hatalmas presztízs alapozta meg.
A befolyásos, nagyhatalmú Batthyány-család a története során több - bárói, grófi, hercegi- ágra, a grófi ág ágazatokra - zsigmondi, pinkafői, éleskői-szakadt. A legmagasabbra emelkedett, hercegi ágból kerül ki herczeg Batthyány Fülöp, Enying (és a nevét viselő uradalom) XIX. századi ura. Szülei Batthyány (II.) Lajos gróf és Pergen Erzsébet.
1806. július 15-étől, apja halálától a Batthyány-Strattmann hitbizományok és a hitbizományokon kívüli birtokok tulajdonosa a negyedik Batthyány-Strattmann herceg, Fülöp lett. Batthyány Fülöp hivatalos címzése: birodalmi herczeg, Németújvár örökös ura, császári és királyi kamarás, Nagy Leopold császár Rendjének Comendátora, Tekéntetes Vas Vármegyének Örökös főispánja.
Hosszú élete 1781. november 19-től 1870. július 22-ig tartott. 89 életéve és birtokai élén jó gazdaként eltöltött 64 év alatt sokat tett jószágai fejlődéséért. Maga családot nem alapított, közéleti tevékenysége mellett - életkora előrehaladtával egyre inkább - birtokainak igazgatása kötötte le.
A királyhűség és a hazaszeretet összeegyeztetése korántsem ritka életprogram a XIX. században. Az a következetesség azonban, amellyel egész életén ezt az elvet Fülöp herceg képviselte, nem túl gyakori. 1853-ban Ferenc József uralkodó ellen egy csákvári szabólegény merényletet kísérelt meg. Az uralkodó felépülésének örömére Fülöp herceg a nemrégiben felépített enyingi katolikus templomban hálaadó misét rendelt el, s a szegényeknek adományokat osztatott.
Birtokai gazdálkodásában és számadásában szigorú rendet, fegyelmet követelt meg, de híres volt bőkezűségéről. Az Akadémia mellett támogatta a Magyar Gazdasági Egyesületet, a Köztelek építkezését, a pesti Nemzeti Casino-t, a székesfehérvári Vörösmarty- és a szekszárdi Garay-szobor felállítását. Adakozókészsége különösen a nehéz időkben, 1817-ben, a nagy ínség, valamint 1864-ben, az országos aszály idején mutatkozott meg. 1817-ben minden megyének 2000 pft-ot juttatott a szegények megsegítésére. Támogatást kaptak -pénz vagy "kenyérnekvaló" formájában- messzi vidékek tűz-, jég- vagy aszálykárt szenvedettjei, árvízkárosultjai. Batthyány Fülöp buzgón támogatta a közcélú építkezéseket, a kórházakat, iskolákat. Hegyaljai szőlőbirtokosként támogatta a bormívelés előmozdítását.
Batthyány Fülöp többnyire Bécsben tartózkodott, mindössze 3 enyingi látogatásáról van tudomásunk. Két nagyon jelentős esemény történt 1870-ig, haláláig Enying illetve az uradalom életében: a nagy-nagy gonddal, odaadással végzett enyingi templomépítés és felszentelés, valamint az évtizedekig elhúzódó Sió-szabályozás és csatornaátadás.
A XIX. század Magyarországon a polgárosodás kezdetét, a polgári forradalom korát jelentette. Ezen időszakon belül is politikai és művelődéstörténeti szempontból kiemelkedő korszak volt a reformkor. Enyingen jelentős változást észlelhettek az itt élők. Ezek a változások szorosan köthetők az akkori birtokos, Batthyány Fülöp herceg személyéhez. A hosszú életű főúr résztvevője, illetve szemtanúja volt százada legfontosabb eseményeinek, hiszen a napóleoni háborúktól kezdve részese volt a polgári átalakulásnak, a reformkornak, az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot, majd az 1867-es kiegyezést követő változásoknak. A franciák ellen I. Ferenc császár ezredeseként, a vasi seregek főparancsnokaként harcolt. Az 1805-ös austerlitzi és ulmi csatavesztések után saját költségén állított fel lovassereget, a királynak pedig 300 harci lovat ajánlott fel. Szigorú parancsnokként, harctéri érdemeiért megkapta a Lipót rend középkeresztjét. Az 1825-27-es országgyűlésen gróf Széchenyi István birtokainak egyéves jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia felállítására. E tudós társaság létrehozásának gondolatával szimpatizáló rendek összeadták az alapításhoz szükséges pénzt, és ezzel is részt vállaltak a magyar tudományos és kulturális életből. A második legnagyobb adományozó Batthyány Fülöp, aki 50.000 pft-tal járult az ügyhöz.
Fülöp 1830-ban, amikor az Akadémia megkezdte működését, elrendelte, hogy az összes (magyarországi) uradalmában a gazdálkodási ügyvitel nyelve magyar legyen! Ismereteink szerint az Enyingi Uradalomban ez már 1826-ban bekövetkezett. 1831-ben német-magyar nyelvű "Gazdasági szótár"-t adatott ki uradalmai számára.
Az 1832-36-os országgyűlést, mint a főrendiház tagja látogatta. Fülöp herceg támogatta a legelők elkülönözését, a jobbágytelkek megváltását, s amikor arról törvény rendelkezett, az örökváltságot, a jobbágyfelszabadítást. A polgári forradalom győzelmét követően, az áprilisi törvények megszületése után azonnal utasította gazdatisztjeit, hogy készítsék elő az úrbéri viszonyok felszámolását. 1848-ban, a pesti forradalom után - a Habsburg-hű! - idős herceget megválasztották a megyei bizottmány tagjának.
1830-ban Pesten vakok intézete létesült, ennek működését adományokkal segítette. Hasonló módon pártolta a nemzeti színjátszást is. Az adakozókészségéről híres arisztokrata segítette az özvegyeket, védnöke volt a vasi árvaházaknak.
Fülöp herceg kora előrehaladtával egyre inkább birtokainak ügyei kötötték le. Birtokainak földterülete a XVIII. században még két uradalomra oszlott: az enyingire és a mezőkomáromira. Fülöp herceg e két birtokot egyesítette előbb Mezőkomárom, majd 1826-tól Enying központtal.
Részben a kényszer, részben a munkaerőhiány késztette őt uradalmai gépesítésére, de már korábban is belátta, hogy a puszták kiépítése, a "korszerű" üzemszervezet kiépítése nélkül nincs hatékony gazdálkodás. Az Enyingi Uradalom -az 1860-as évek közepéig- a birtokrendszer "aranybányája volt, évi átlagos 90-100.000 pft tiszta jövedelemmel. E jelentős haszon tette lehetővé a herceg gáláns adományait, és a nagyszabású építkezéseket. Az uradalmakat bécsi székhelyű, központi kormány igazgatta, szigorú elszámoltatási, számadási rendszer mellett. A majorátusokban konzervatív, hagyományos gazdálkodás folyt, új termékekkel, állatfajtákkal, eljárásokkal csak a hitbizományon kívüli birtokokon kísérletezhettek. Enying ezért járhatott élen az újdonságok meghonosításában.
Csak a koncentrált, jövedelmező termelés teremthette meg a főúri építkezések pénzügyi alapjait. Erre azért is szükség volt, mert a herceg a kifejezetten presztízs (a társadalmi rangját hirdető) építkezések - paloták, kastélyok, templomok- finanszírozása mellett széleskörű egyéb építési tevékenységet is folytatott.
A puszták, majorok, az úthálózat kiépítése jól felfogott gazdasági érdek. Ide sorolható még az egyes települések (pl. Lajoskomárom) kiépítése is, hiszen ez a munkaerő-biztosítással szorosan összefügg. A magyarországi alkormány székhelye, Körmend városa is Fülöp hercegnek köszönheti mai arculatát. Ott egy 1816-os tűzvészt követően maga vette kézbe a város újjáépítését. Az egységes városkép kialakítása érdekében az utcaszélesítések útjában álló házakat is lebontatta, és az uradalmi mérnökök tervei alapján, pénzügyi és természetbeni adományokkal segítette azokat máshol felépíttetni. Tilos volt ezután fából építkezni, a tehetősebbeknek téglát és cserépfedést kellett alkalmazni.
Ma, a XXI. század elején is sok-sok épület, terv, dokumentum bizonyítja azokat a törekvéseket, amelyek az érintett települések szabályozott építését, megfelelően teljesíteni képes mezőgazdasági nagyüzemek kialakítását, a nemzeti kultúra, nyelv, függetlenség létrejöttét célozzák. Mindezek mögött egy bécsi arisztokrata, herczeg Batthyány Fülöp állt.

Az ismertetőt az enyingi Tourinform Iroda (1997-2007) készítette.

2010-07-06 15:50:15